Jó szokásomhoz híven ismét némi késéssel tárom elétek a legújabb Silent Hillel kapcsolatos élményeimet. Remélem mindannyian elolvastátok július végén a programról írt beharangozómat, melynek a végén már jeleztem, hogy a The Room nem feltétlen néz ki sikervárományosnak. A sejtelmeim sajnos beigazolódtak, avagy a sors ismét igazolta önmagát, miszerint a többrészes franchise-ok epizódról-epizódra hanyatlanak.

Indulásként leírnám újra a történetet azon olvasóinknak, akik netán nem olvasták volna el az előzetest. A főhősünk ezúttal Henry Townshend és egy Silent Hill melletti kisvárosban él, nevezetesen South Ashfieldben. Élete átlagos, nem emelkedik ki semmivel társai közül, de nem is egy bogaras férfi. Valami furcsa azonban mégis történik vele, ugyanis az egyik reggel kap egy segélyhívást, ami már csak azért is érdekes, mert a telefon zsinórja el volt vágva. E mellett további bizalomgerjesztő dolog, hogy amikor kimegy a konyhába, észreveszi, hogy a lakásának a bejárati ajtaja belülről irgalmatlan sok lánccal van leláncolva. Kijutni képtelen, mert ezeket valamiféle varázslat védi. A következő pillanatban a fürdőszobájából kiszűrődő zajokra lesz figyelmes, majd amikor belép oda egy hatalmas lyukat lát tátongani a mosdókagylója falán, melybe - mivel jobb dolga éppen nincs - bele is mászik, majd ezt a későbbiekben még jó párszor megismétli, minek köszönhetően Silent Hill különböző helyszínein találja magát. A történet így igencsak elborult, s eme rövid kis bevezetésnél nem is szeretnék többet elárulni róla, mindenki fedezze csak fel saját magának.

Bejárható részek tekintetében felvonul szinte minden eddig látott terep. Kezdésként az ezelőtti részben látott metróállomáson vagyunk, amit az erdő követ, majd egy tenger közepén lévő börtön. A későbbiekben bejárhatjuk még a már csontig lerágott kórházat és a lakóházat, valamint a legutóbbi részben látott irodaházat. Igazság szerint ez mind nagyon szép és jó, de én már nem tudtam felhőtlen örülni az élvezetek habzsolásának (a börtön mondjuk nagyon tetszett), hiszen majdnem mindent láttuk már és így az újdonság varázsa úgyszólvan tovatűnt. Az viszont mindenképpen előnyére szolgál a Silent Hill 4-nek, hogy az előző két játék helyszíneinek az összegyúrása a játékidőt valamelyest megnövelte, s míg eddig 5-6 óra elég volt a befejezésekhez, addig jelen esetünkben ez a szám majdnem a kétszeresére növekszik, de a másfélszeresére biztosan.

Feladataink nem sokat változtak az eddigiekhez képest, a szokásos monsztagyilkolás mellett minél több memót és különféle tárgyakat kell begyűjtenünk, melyek segítségével kisebb rejtvényeket fejthetünk meg. Míg az ezelőtti részben inkább az akcióról szólt a játék, addig itt a folyamatos felfedezésé a főszerep, s bár igen gyakran kell harcolnunk itt is, ám cseppet sem azért, hogy minél több vér fröcsögjön, hanem, hogy a ránk törő rémségeket időlegesen megbénítsuk és minél gyorsabban tovább álljunk. E mondatomból már sejteni lehet, hogy a Konami végre frissített egy kicsit a széria szörnyfelhozatalán. Igazság szerint nincsen túl sok új ellenfél, de meglepően kreatívak. Többnyire azzal emelkednek ki a régebbi társaikkal szemben, hogy nem feltétlen tudjuk elpusztítani őket, hanem csak időlegesen megbénítani. Az eddig megszokott szárnyasok és veszett kutyák mellett többek közt kétfejű szörnyekkel, piócákkal, falból kinövő karokkal és a talaj felett tíz centivel lebegő zombiszerű lényekkel hozhat össze minket a sors. Velük egyetemben a fegyverrepertoár is megújult. A lőfegyverek már annyira sincsenek jelen, mint az előző epizódban, szinte csak közelharci eszközeink vannak. A különféle golfütők mellett baseball ütővel, hosszú csővel és baltával érdemes főként gyakni az ellenfeleket, kik közül néhány egész szívós lett!

Ennek megfelelően a hangulat is egészen jó, de ezt nagyban köszönhetjük a japán horror zseniális mivoltának is. Alapvetően abban különbözik a japán és az amerikai horror egymástól, hogy míg a nyugati népek szörnycentrikusak, azaz kell nekik valaki, akitől jól összeszarhatják magukat, addig az ázsiai országok elborult alkotói az érzékszerveinkkel játszadoznak és kergetnek minket az őrületbe. Ez elmondható a Silent Hill 4-re is, hihetetlen parás jelenetekkel van tele a szoftver, minek eredményeképpen még néha jómagam is megijedtem egyszer-kétszer. Legyen azonban ennyi elég a program pozitív tulajdonságaiból (nincs is több) és térjünk rá arra, ami miatt a Konami termékében hatalmasat csalódtam.